Magyar Oscar: Oszkár

Az európai filmes magasabbrendű filmes. Az európai filmes szarik hállivúdra. Az európai filmes nem filmet csinál: művész. Ez egy premissza, csak kissé kifejtve. A következő: a magyar filmes is európai filmes. A következtetés mégsem egyértelmű. Mer’ hiába van ott a magyar film Cannes-ban, vagy Berlinben (igaz csak a „narkománok éjszakája” című szekcióban) azér’ mégis jól jönne egy magyar Oscar. Mint rövidtávfutónak a seggberúgás. Mert ha nem, akkor jön a depresszió. A múlt emlegetése. Lassan olyan funkciót tölt be a Mefisztó és a Légy, mint a nevezetes 6-3 a fociban. Egyszer nekünk is sikerült. Pedig a jelen magyar film nem olyan rossz, mint a magyar foci. Azt mondják az utóbbi húsz évben a legjobb. Vannak tehetséges fiatal filmesek és egyre jobb filmek. De mit ér mindez, ha nem jön az oszkár. Ahhoz hogy a magyar rájöjjön, hogy ér valamit, előbb a világ elismerése kell neki. Arra is csak Kertész nóbele óta jöttünk rá, hogy a magyar irodalom világszínvonalas. Csak azt nem tudom, hogy lesz attól a magyar film jobb, ha a már rég amerikai filmesnek számító Zsigmond Vilmos kap egy aranyozott szobrocskát, vagy M. Tóth Géza párperces animációja egyet. Persze abba a szalmaszálba kell kapaszkodni, ami épp kéznél van. Ha pedig nem elég csak a reménykedés, példát lehet venni a spanyol film eminenseitől Almodóvartól és Amenabartól, akik szerintem rég nem spanyol filmeket készítenek, hanem „spanyolos” hollywoodi filmeket. M. Tóth-ék is bevallottan az oszkárra csinálták a Maestro-t, s hogy odáig eljussanak kénytelenek voltak megnyerni majd’ 40 díjat. Hiába Hollywoodban a mennyiség számít. Ennek tudatában kell tehát a magyar filmet „csinálni”. Következtetés: oszt kár, hogy megint nem lett magyar oszkár. De talán majd jövőre.