A komcsi Petőfi, „március idusai”, meg partinagy
Rákosi elvtársnak adatott a megtiszteltetés, hogy az 1848-’49-es forradalom és szabadságharc századik évfordulóján nyomhassa a spícset. Perszehogy jól jött ez a komcsiknak, hisz ők is ezt akarták: szabadság, egyenlőség, testvériség. Rákosi perszehogy teli szájjal tömjénezi a munkásparasztköltő Petőfi nimbuszát. Petőfiék is kommunizmust akartak csak még nem tudtak róla. És persze a munkásparasztoknak fogalmuk sem volt, hogy lesz ebből még ’56 is. Amúgy az is érzékelteti, hogy a kommunisták mennyire behatóan tanulmányozták a ’48-as forradalmat, hogy némely kisebb nagykutya így köszöntötte az évfordulót ünneplőket: „Köszöntelek titeket március idusai”. Gondolom az aradi tizenhármakat meg Jézuska tanítványainak hitték. De nem is ez a lényeg. Az ünnepnek már amúgy is vége. Most arról akarok írni, „hogyan mételyezte meg Petőfi a magyar irodalmat”. Azt mondja a Neves Irodalomtörténész, hogy a komcsi kultúrpolitika ráerőltette a munkásparaszt Petőfit a magyar irodalomra, megakadályozva ezzel az épp szárnyait bontogató modernizálódást. A magyar irodalmon elkövetett ezen erőszak nélkül, mi már az amcsik előtt megcsináltuk volna a beat irodalmat Ginsbergestül, Kerouacostul. Persze magyar kiadásban. Petőfinek köszönhetjük, hogy míg nálunk még mindig a róna és a romantikus szerelem, vagy a szabadság utáni vágy volt a sláger vers-téma, addig a világirodalom kortárs nagyjai már rég az anyjuk picsájáról írtak verset. Úgyhogy csak ne tömjénezzük Petőfit itten, mert neki köszönhetjük, hogy az ötvenes években nem olvashattunk ilyen verssorokat:
Tubicáéknak nincs is más baja,
csak az ellátás, a mismás kaja,
örökké bambusz, banán, papaya,
hogy égnek áll a Tubica haja,
és így szól: „Renci, ma az Anny-bálon
az egyik bokszos pincért fölzabálom,
nem bánom én, ha AIDS-es is leszek.”
„Te csak ne szarj be, édes kannibálom,”
mondja az asszony, „ előbb megabálom,
s a grill-sós vízbe óvszert is teszek.”
