Istennek sem árt egy kis reklám, akár a zacskós levesnek, vagy a szárnyasbetétnek. Az egyházak termékei iránt jelentősen megcsappant keresletet, modern marketingeszközökkel lehetne növelni. Efelé irányuló kezdeményezésről ad hírt az egyik országos közéleti napilap. Persze vannak maradiak, akik nem értenek ezzel egyet, mondván meg kell maradni a harangszónál, illetve a pokollal való ijesztgetésnél. Egyes neoprotestáns egyházaknál ugyan már rég alkalmaznak direkt-marketing eszközöket, de a Református Egyháznál és főleg a Római Katolikus Vállalatnál erre nemigen volt példa. Eddig. A néhány református lelkész által Marosszentkirályon felállított óriásplakát még csak a kezdet, ami azt jelenti, hogy a lehetőségek egész tárháza vár még kihasználásra. Az egyházaknak is globalizálódni kéne egy kicsit. Kezdetnek nem lenne hülyeség pláza-kápolnákat nyitni a jelentősebb bevásárlóközpontokban, az emberek úgyis vasárnaponként intézik a bevásárlást, hát közben beugorhatnak a Tesco-kápolnába egy kis lélekbeöntésre. A hipermarketektől még át lehetne nyalni az akciós termékekkel való beetetést, vagy az „egy áráért kettőt kap” szlogent: Úrvacsoraosztás most dupla boradaggal, vagy Egy jeggyel most ketten léphetnek be a Menyországba. Nem csak az én fantáziám ilyen szegényes, hanem az egyházak termék és szolgáltatásliskínálata. Be kellene törniük a bank és biztosítópiacra, utazási irodákat működtetni, biodízelt gyártani, nem mindig csak ugyanazzal a termékkel kereskedni, melyből úgyis túlkínálat van, a szavatossága is lejárt, egyébként is csökken a kereslet a genetikailag módosított termékek iránt.

Azt észrevettem, hogy a macskák lehetőségük szerint keményen nyomulnak a kultúriparban, gondolok itt arra, hogy mjüzikelek (pl. a Macskák) címszereplői, vagy filmek (pl. Macskajaj) címében szereplők, ottvannak a világirodalomban (pl. Murr Kandúr életszemlélete), régi-új animációkban (pl. a Macskafogó), a nép mocskos száján (pl. „Kidoblak, mint macskát szarni”) és így tovább. Arról viszont sejtelmem se’ volt, hogy az írott kultúra hivatásos védelmezőit tisztelhetjük a cirmosokban. Pedig a könyvtárcicusság nem újkeletű foglalkozás. Az a könyvtárigazgató, aki kicsit is ad magára beszerez legalább 1 db. szakképzett példányt. Mert, ha azt képzeli, hogy a modern légkondicionáló berendezések, videókamerák, lopásgátló rendszerek megvédik a könyvek testi épségét, hát akkor nagyot téved. Mert ezek a kütyük megakadályozzák ugyan, hogy szétrohadjanak, vagy a közeli antikváriumban kössenek ki egy sör áráért, de azt nem, hogy a könyvtáregér mondjuk Nádas Pétert fogyasszon vacsorára. Itt jön képbe a könyvtármacska, aki e nemes foglalkozáshoz illő nevet visel. Mert ugyebár neki olyan közönséges macskanevet nem adhatunk, hogy Cimi, vagy Mici, vagy Cici, vagy mondjuk Safranek, esetleg Szerényke, vagy Lukrécia. Nem. A könyvtármacskaság irodalmi nevet feltételez. Az oregoni könyvtáré például Agatha Christie névre hallgat, T. S. Eliot pedig egy Kentuckybeli könyvtár éleskörmű lakója. A könyvtármacskáknak pedig érdekvédelmi szervezet és saját honlap is dukál. De vajon mit lépnek az előrelátó könyvtárigazgatók, ha a könyvtárcica mondjuk a Faust első kiadásában élesíti a körmeit, vagy összaszarja a Marx-Engels összest. Na ekkor lépnek színre a könyvtárkutyák (bibliodogok)…

Azon gondolkodtam, mi a perverzebb, papírzsepivel feneket törölni (és így kifejezni), az istentisztelet-közvetítés alatt kúrni, hogy egy gyurcsányizmussal éljek, bár más értelemben, vagy a magyar kultúra napján Győzike sót skubizni (figyelemmel követni). Egyik sem. Ez mind magyar kultúrtermék. Mondhatnám: kúrtúrtermék. A hasonló kifejezések és Győzike természetesen. Nem ironizálok. Ki mondta, hogy csak a Kékszakállú herceg vára, meg Az ember tragédiája a kultúra, nem pedig a Bangómargit féle Aranyeső, olvasmányként pedig a Miért is lőttem fejbe magam című besztszeller by Zámbó Jimmy (ha valamit rosszul tudok, az csak kúrtúrálatlanságom jele). Persze, persze: magaskultúra – blá, blá, blá… A közmagyarnál a legtöbb esetben ez azt jelenti, hogy magasan szarik rá. Arra a meggyőződésre is, hogy tudniillik egy Ady vers akkor is meghatározza egy magyar ember gondolkodását, ha történetesen nem olvasta az ominózust, sőt egyebet sem. Szerintem: lószart. Még ha így is van, sokkal inkább a győzikeizmus van beékelődve a magyar agyakba, ez utóbbi intravénásan jön, mondhatni erőszakos penetrációval importálja magát a szervezetünkbe, nemhogy könnyen befogadható: be-nem-fogadhatatlan (hát itt is erőszakhoz kellett folyamodni).
Ennek megfelelően az is természetes, hogy felbukkant az ötlet, miszerint a megasztáros Oláh Ibolya-féle Magyarország-ot kéne nemzeti himnusszá magasztosítani, erKölcsey Ferenc elavult Hymnus-a helyett, azzal együtt, hogy szerzőjét, Geszti Péter neves botrány- és szájhőst plagizálással gyanúsították. A magyar kultúra napját sem az Istenáldmegamagyart-hoz kellene kötni, hanem mondjuk Geszti szülinapjára áthelyezni, vagy még jobb ötletem van: hagyjuk az eredeti dátumot, csak nevezzük át a Magyar kúrtúra napjává, majd posztumusz bepereljük Kölcseyt e nap önkényes kisajátításáért. Stílusos mi? Persze hogy nem. De ez a a stílustalan ocsmánykodás, szarozás, faszozás, amit itt megengedek magamnak (most, ha eddig nem) a Magyar kultúra napján, egyenesen követelmény egy magyar kúrtúremberrel szemben!

Ma reggel aranyat találtam a szalámiban… most indulok a fogyasztóvédőkhöz.

Nem tudom megfigyelte-e már valaki, hogy a média jelentősen befolyásolja esztétikai érzékünket, vagyis az is médiafüggő, hogy mit tartunk szexinek. Következésképp: ami gyakran megjelenik a médiában, az iránt előbb-utóbb erőteljes vonzalmat tanúsítunk. Így voltam én szerelmes Bobby Ewing-ba, a Milka-tehénbe és a tévé-maciba… De hagyjuk a régmúltat, ugyanis mostanában kevesebbet nézek televíziót, érdeklődésem teljesen más irányba fordult: jelenlegi zsánerem a kopasz politikus. Gondoljunk csak erre a magashomlokú Markó gyerekre. Hát nem ennivaló? Akár egy babapopsi. Mármint a feje búbja természetesen…(mellékesen jegyzem meg, hogy a babapopsik iránti élénk érdeklődésem részben a semmiből előtörő pedofil hajlam megnyilvánulása, és épp most, amikor már azt hittem, sikerült lenyomnom: nos, sikerült is nyolcévesről néhány hónaposra). Megkockáztatom a kijelentést: líderünk (részben) csillogó koponyájának köszönheti karrierjét, csakúgy, mint sorstársai: Gorbacsov elvtárs, kedvenc ex-miniszterünk Kupa Mihály, vagy szegény megboldogult Rákosi apánk, akinek áldott kobakja (és csakis az) már valószínűleg babapopsi-menyországban leledzik, de ne feledkezzünk meg Basescuról sem, akinek a népszerűsége rohamosan növekszik, mióta levágatta azt a fránya tincset, mely belelógott a férfiasságába (na odáig azért nem). Visszatérve a mi Bélánkra: azért mégsincs ez így jól. Az, hogy a nők teljesen kisajátíthatják maguknak legitim rajongásukkal hermetikusan körbezárva a még-kőbe-nem-vésett idolt. De mi lesz velünk, férfiakkal (és most az egészséges férfi beszél belőlem), a mi rajongásunk talán smafu? Férfitársaim! Javaslom, fogjunk össze és alakítsuk meg az „Operáltassuk nővé Markó Bélát”-mozgalmat. Akad is egy szakember, aki az ügyünk mellé állna. Saját bevallása szerint profi az aláírásgyűjtésben: Jenőke néven jelentkezett be Udvarhelyről…

Ülök a vécén, olvasom a Romániai Magyar Sajtóterméket és elgondolkodom a világ dolgain. Igen a világéin. Mert az mégsem lehet, hogy egy romániai magyar sajtóipari termék csak pitiáner romániai magyar problémákon való rágódásra bírjon egy romániai magyar szexipari terméket (vagyis engem). Merthát globalizálódnánk mi is, vagy mia szösz.
Azt írja a romániai magyar sajtótermék, hogy fogy a romániai magyarság (pangás van a szexiparban?). Meg azt is, hogy csökken a romániai magyar sajtótermékek példányszáma, mármint a nyomtatottakéi természetesen, merthogy az ifjú romániai magyar szexipari termék inkább az interneten böngész. Harminc év múlva – írja a romániai magyar sajtótermék – nem lesz nyomtatott romániai magyar sajtótermék…
Ülök a vécén, és azon fáj a fejem, mivel fogom én kitörölni a seggem harminc év múlva, talán a Transindexszel?

Na végre! – kiálthat fel a magaskultúrát mértékkel fogyasztó átlagember, aki a Mónika show reklámszünetében belepillant az Irodalmi Jelen legfrissebb (novemberi) számába: kommunistázás, hülyepicsázás, tehetségtelen bunkózás, persze mindez kultúrált formában természetesen.
Az egyik balhé részben annak a következménye, hogy Szőcs Géza „ellopta” Balla Zsófia egy sorát, pontosabban nem is az övét, hanem az András Sándorét, pontosabban nem ellopta, hanem felhasználta, kölcsönvette, ahogyan azt posztmodernéknál szokás. A lényeg, hogy a költőnő „bepipult”, és szükségesnek tartotta elkeseredett-felháborodott levelecskéjéhez csatolni a saját maga szövegezte helyreigazítást (melynek végén saját magától kér bocsánatot). A mindössze néhány soros, de ebben a formában megmosolyogtató méltatlankodást követi Szőcs Géza másfél oldalas replikája, melyben többek között hol gyerekes sértődöttségében gyors javítgatásokba fog, néha pedig épp ellenkezőleg: Ceausescu hajdani hátsó felének nyalogatásával vádolja meg a költőnőt. Roppant elegáns!
Na akkor lapozzunk néhány oldalt, itt a fiatalabb nemzedék seggébe szorult zabszem. OJD azt mondja, betelt a pohár. Én ugyan nem értem mitől akadt ki, a cinikus, elvtelen, immorális és semmivel sem tőrődő társaság-jellemzést szerintem tíz éve még lazán bevállalta volna az Előretolt Helyőrség nevében, ami amúgy is csak egy blöff volt. Akkor most nem tudom, miért bújik a sértődött neves költő bőrébe, akinek a nimbuszát rombolja egy, már előzőleg a földbe döngölt, középszerűnek minősített, burkoltan még impotenciával is meggyanúsított, szánalmas figura (ez nem a magánvéleményem Deményről, ez kiderül OJD leveléből, és nincs okunk rá, hogy ne higgyünk neki).
Azt is mondhatnánk erre: minek fárasztanak minket a hülyeségeikkel, de ha már így nekiveselkedtek, én azt mondom: csak így tovább. Egyszer talán még azt is megérjük, hogy valamelyik kibeszélő show-ban Balla Zsófia élőben rúgja ágyékon (nem írok le több illetlen kifejezést, mégiscsak kultúráról van szó) sorainak bitorlóját, OJD pedig Deményen fogja bebizonyítani, hogy ő bezzeg valódi férfi. Megérjük bizony! Legalábbis reméljük.